Egy büntetőeljárás elején az ügyfélnek általában nem az a legfontosabb kérdése, hogy az adott jogintézményt melyik paragrafus és pontosan hogyan szabályozza. Sokkal inkább az, hogy mi fog történni vele.

Egy ítéletet eredményesen prognosztizálni csak a lehetőségeknek keretet adó jogszabályok és a kialakult gyakorlat ismeretében lehet. A hangsúly az „eredményesen” van, mert prognosztizálni máskülönbben varázsgömbből is lehetséges, egyes nézetek szerint. Éppen ezért használok sokszor példákat, nem pedig azért, hogy más emberek sorsával untassam az ügyfeleimet, még ha egyes vélemények szerint ennek ez a gyakorlati eredménye.

Az ügyfelek pedig kérdeznek, és szinte mindig ugyanazon kérdésekre próbálnak választ kapni. Például bűnszervezetnek fogják-e minősíteni az elkövetést? Mennyi szabadságvesztés lehet ebből ténylegesen? Érdemes-e beismerő vallomást tenni? Egyezséget kötni? Tagadni? És abból is mindent, vagy csak egy részét? És elviszik-e a végén a házat, ha több milliós vagy milliárdos elkövetés kerül megállapításra? (És ha igen, gyorsan írassam-e rá a lányomra?)

Ezen kérdésekből csak az utolsó, zárójelesre adható biztos válasz (hogy nem).

Egy korábbi ügyemben ötven vádlottal, több gazdasági társasággal, vád szerint több mint négymilliárd forintos elkövetési értékű ügynél kellett a fent ismertetett dilemmákat végiggondolni. További nehézséget jelentett, hogy védencemet, aki az ügy I. rendű vádlottja volt, az ügyészség a rendszer egyik meghatározó szereplőjeként kezelte.

1. Ha sokan követnek el együtt bűncselekményt, az már bűnszervezet?

Erre az lehet egy lakonikus válasz, hogy az ügyészség szerint persze, szinte mindig, a védők szerint meg soha.

A kérdés viszont azért is nagyon fontos, mert a „bűnszervezet” nem egyszerűen rosszul és fenyegetően hangzik (főleg a terheltre nézve), hanem mert valóban komoly jogkövetkezmények kapcsolódnak hozzá.

A fogalom nemzetközi hátterét az ENSZ szervezett bűnözés elleni, úgynevezett Palermói Egyezménye adja. A magyar jog ennél ma már részletesebb feltételeket támaszt, vagyis a bűnszervezetnek legalább három személyből álló, hosszabb időre létrejött csoportnak hierarchikusan szervezettnek és konspiratívan működőnek is kell lennie.

Amennyiben például a hét törpe elindul az erdőben, és Tudor, a rangidős, vezető törpe meglát egy különösen szép fát, és azt mondja a többieknek: „törpjeim, ezt vágjuk ki és vigyük haza”, majd a másik hat ezt különösen jó ötletnek gondolja és ebben segítséget nyújtanak neki, sőt, az egyikük még szervezi is a fa kivágását és elszállítását, attól még nem szükségképpen jött létre hétfős, a mesevilágban létező, természetkárosítás céljából létrejött bűnszervezet.

Pedig számszakilag elegen vannak, van főnökük is, szervezője is a cselekményeknek, és egyetértésben vannak a bűncselekmény elkövetését illetően is (és feltételezhetően meseországban az ilyen cselekmény súlyosnak is minősül).

Azonban a bűnszervezethez fentiek szerint ennél (elviekben) több kell, vagyis tartósabb szervezettség, szerepek, összehangolt működés, a jelenlegi szabályozás szerint hierarchikus és konspiratív jelleg.

És éppen azért, mert ennek elhatárolása messze nem egyértelmű, viszont a következménye nagyon súlyos: például nagyon konkrét következménye, hogy a büntetési tétel felső határa akár kétszeresére emelkedik, és a feltételes szabadság kizárt, mindenki arra törekszik, hogy ennek megállapítását elkerülje.

A konkrét ügyben eljáró egyik bíró korábbi más ügy kapcsán úgy fogalmazott, hogy számára végig egyértelmű volt, hogy a terheltek miért és miben voltak bűnösek, ugyanakkor azt is értékelte, hogy a védekezések ésszerű keretek között maradtak, és így a bírónak sem kellett kellemetlenül éreznie magát, hogy olyannak van nézve, amit nem illik egy tárgyalóteremben.

Jelen ügyben a vád szerint az I. rendű vádlott rendkívül széles irányítói szerepet töltött be. A bizonyítás során viszont fokozatosan kirajzolódott, hogy számos társaságot mások irányítottak, egyes pénzmozgásokat, készpénzfelvételeket és üzleti kapcsolatokat más szereplők intéztek, sőt voltak olyan szereplők is, akik az I. rendű vádlottat nem ismerték.

A valódi kérdés tehát az volt, hogy mi bizonyítható ténylegesen az I. rendű vádlott szerepéről.

2. Beismerni vagy tárgyalni? – Az előkészítő ülés

A 2018-ban hatályba lépett új büntetőeljárási törvény egyik fontos célja az eljárások gyorsítása volt, melynek egyik eszköze az előkészítő ülés. Az ugyan vitatható, hogy a cél mennyire valósult meg, de a jogintézmény ettől még létezik.

Az alapgondolat könnyen érthető. Ha valaki hazaviszi a kocsma elől más biciklijét, majd a rendőrök röviddel később megtalálják azt a kertjében, nem feltétlenül indokolt hónapokon vagy éveken át tanúkat hallgatni arról, hogy valóban ő vitte-e el.

Az ügyészség tehát konkrét indítványt tehet arra az esetre, ha a vádlott az előkészítő ülésen beismeri a bűnösségét és lemond a tárgyalásról. Ha a bíróság elfogadja a beismerést, ennél – az ügyészi indítványnál – hátrányosabb büntetést nem szabhat ki. Ez pedig valóban komoly ösztönző.

Egy ötvenvádlottas, komplex gazdasági büntetőeljárásban azonban felmerül már az a nagyon gyakorlati kérdés, hogy valaki azért ismer-e be valamit, mert a vádirat szerinti történetet valóban elfogadja, vagy azért, mert az ügyész olyan kedvező büntetést helyezett kilátásba, amely mellett egyszerűen nem akarja vállalni egy sokéves tárgyalás kockázatát.

A mi esetünkben a váddal egyező beismerésnek két komoly akadálya volt, az egyik maga a bűnszervezetben történő elkövetés kérdése, a másik pedig az, hogy álláspontunk szerint maga a vádirati történet sem írta le megfelelően az I. rendű vádlott tényleges szerepét, azt eltúlozta.

Bár a büntetőjogi felelősség teljes tagadása nem volt reális védelmi álláspont, de a részbeni védekezésnek is megvolt a kockázata, hiszen váddal egyező, elfogadott beismerés hiányában a mértékes indítvány már nem jelent felső korlátot a bíróság számára, vagyis a legvégén hozhatott annál szigorúbb ítéletet is.

Jelen ügyben a bizonyítás végére mind az ügyészség, mind a bíróság számos lényeges kérdésben lényegében ahhoz a történethez közelített, amelyet az I. rendű vádlott vallomásában előadott. Az I. rendű vádlott esetében a bíróság végül annak ellenére sem ment a korábbi mértékes indítványban szereplő szabadságvesztés fölé, hogy az már nem kötötte. A szabadságvesztés tartamát a másodfok sem súlyosította, így a négyéves büntetés jogerőre emelkedett.

Ez azonban nem általános szabály, de jól mutatja, hogy egy bonyolult ügyben nem feltétlenül jó döntés pusztán egy kedvezőnek tűnő büntetési ajánlat miatt elfogadni egy olyan vádirati tényállást, amellyel a terhelt valójában nem ért egyet. Még ha fentiek szerint fennáll annak kockázata is, hogy a mértékes indítványban foglaltnál szigorúbb büntetést is kaphat a terhelt.

3. Ha több milliárd forint a kár, akkor biztosan tíz év fölötti büntetés lesz?

A Btk. alapján a szabadságvesztés kiszabásakor a törvényi középmérték irányadó, és gazdasági bűncselekményeknél az elkövetési értéknek, illetve az okozott vagyoni hátránynak a gyakorlatban is jelentős szerepe van.

Egy több milliárd forintos költségvetési csalás vádiratban szereplő számai ezért érthetően ijesztőek, jelen ügyben az I. rendű vádlottat érintő költségvetési csalás önmagában 5–10 évig terjedő szabadságvesztéssel volt fenyegetett, amelynek felső határa a bűnszervezetben történő elkövetés miatt 20 évre emelkedhetett, továbbá az ügyben a bűnhalmazatra vonatkozó további szabályokat is figyelembe kellett venni. Mindezen szabályok összességében a középmérték 15 év volt, amiből a bíróságnak elviekben a büntetés kiszabásánál ki kellett indulnia.

A bíróság e körben aztán volt vizsgálni köteles az elkövető konkrét szerepét, a bűnösség fokát, az időmúlást, a személyi körülményeket, az enyhítő és súlyosító körülményeket és az adott ügy valamennyi sajátosságát együttesen. Ha pedig a törvényi minimum az adott esetben túl szigorú eredményre vezetne, a Btk. lehetőséget biztosít a büntetés enyhítésére, vagyis a tételkeret alsó határa alá történő leszállásra is.

Az említett ügyben az I. rendű vádlottal szemben végül jogerősen négy év szabadságvesztést szabtak ki, ami jól mutatja, hogy egy több mint négymilliárd forintos költségvetési hátrányt érintő, bűnszervezeti elkövetéssel kapcsolatos ügyben sem az elkövetési érték, sem a büntetési tételkeret önmagában nem mondja meg, hogy mi lesz a végeredmény. A bűnszervezetben történő elkövetés ugyan – álláspontom szerint is megalapozottan – megállapításra került az I. rendű vádlott vonatkozásában, azonban volt több olyan személy is, akinek vonatkozásában akár a vádhatóság és az elsőfokú bíróság, akár az elsőfokú bíróság, akár a másodfok nem egyező állásponton volt a bűnszervezeti részvétel kérdésében.

Lehet tehát eredményt elérni, az azonban soha nem automatikus, és főleg nem magától értetődő. A mértékes indítvány el nem fogadásából fakadó kockázat megítélésénél a hasonló ügyekben kialakult helyi büntetéskiszabási gyakorlat ismerete kiemelten fontos szempont volt.

4. „Akkor most elviszik a házamat?”

Ha valakit sok milliós, százmilliós, vagy akár milliárd forintos költségvetési csalással gyanúsítanak, könnyen gondolhatja azt, hogy ha elítélik, az állam majd ezt az összeget egyszerűen „ráterheli”, és viszi a lakást, a házat, az autót.

A bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány és az elkövető által megszerzett bűnös vagyon azonban két külön fogalom.

Ha például egy gazdasági társaság felhasználásával egymilliárd forint költségvetési hátrányt okoznak, ebből még nem következik automatikusan, hogy a társaság vezetője egymilliárd forinttal gazdagodott.

A vagyonelkobzásnál főszabály szerint azt kell vizsgálni, hogy milyen vagyonhoz jutott ténylegesen az adott személy a bűncselekményből vagy azzal összefüggésben.

Jelen ügyben például annak ellenére, hogy a teljes ügyben a vád szerinti költségvetési hátrány meghaladta a négymilliárd forintot, az I. rendű vádlottal szemben nem rendeltek el vagyonelkobzást.

Nem lehetett ugyanis megállapítani, hogy a társaságok felhasználásával megvalósított cselekményekből ő személy szerint pontosan milyen összegű vagyont szerzett.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy bűnszervezettel érintett ügyben általában biztonságban lenne minden korábban megszerzett vagyon, sőt. A Btk. különösen szigorú vélelmet állít fel, hiszen az ellenkező bizonyításáig vagyonelkobzás alá esőnek kell tekinteni azt a vagyont, amelyet az elkövető a bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett.

Ha tehát valaki ebben az időszakban vásárolt egy családi házat, nagyon nem mindegy, hogy annak vételárát igazolható korábbi megtakarításból, hitelből, örökségből vagy például egy másik ingatlan eladásából fizette-e.

Ilyenkor már nem elegendő azt mondani, hogy „ennek a háznak semmi köze az ügyhöz, ezt a feleségem megtakarításából vettük”. Ezt adott esetben bizonyítani is kell.

Az I. rendű vádlott ügyében azonban ilyen, a bűnszervezeti működés időszakára eső, nem igazolható eredetű vagyongyarapodás sem volt megállapítható, így ezen az alapon sem került sor vagyonelkobzásra.

Nem minden azon múlik, hogy bűnös-e valaki

Talán ez az ügy legfontosabb tanulsága.

A büntetőeljárásban természetesen alapvető kérdés, hogy a terhelt elkövette-e a terhére rótt bűncselekményt, azonban egy komplex ügyben a védelem feladata ennél jóval több.

Nem mindegy, hogy az elkövető milyen szerepet töltött be, bűnszervezetben követte-e el a cselekményt, milyen tényállást ismer el, milyen büntetési tételkeretből indul a bíróság, van-e lehetőség enyhítésre, milyen végrehajtási fokozatot alkalmaznak, kizárt-e a feltételes szabadság – és az sem, hogy a büntetőeljárás végén mi történik a vagyonával. És mindez milyen mértékig bizonyított, és várhatóan ezt a bíróság milyen mértékig fogadja el, és ezek alapján milyen döntés fog születni.

Egy több ezer vagy több tízezer oldalnyi iratból álló ügyben ezért néha nem az a legfontosabb kérdés, hogy „hogyan lehet mindent tagadni”.

Hanem az, hogy mit kell vitatni, mit nem érdemes vitatni, és mely pontokon lehet a terhelt helyzetén valóban érdemben változtatni.

Ez sokkal kevésbé látványos stratégia.

Viszont általában sokkal hasznosabb.